Jennifer L. Armentrout

Kiadás: Könyvmolyképző, 2013
Eredeti cím: Obsidian
Fordító: Miks-Rédai Viktória
Oldalszám: 400
Sorozat: Luxen *1
Értékelés: 5/5

Az újrakezdés szívás.
Amikor Nyugat-Virginiába költöztünk – éppen az utolsó gimis évem előtt –, nagyjából beletörődtem a rémes tájszólásba, a szakadozó internetbe és a várható tömény unalomba. Egészen addig, amíg észre nem vettem a magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De akkor, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon a keze egyetlen intésével szó szerint megfagyasztotta az időt... akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint egy vegasi leszállópálya. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul rajtam a nyom.
Mármint, ha nem ölöm meg addig saját kezűleg...

A könyvről:
Nagyon tetszik a történetben megalkotott mitológia. Nem volt túlságosan sok, és ezáltal szépen bele lehetett illeszteni az emberek világába, amit az írónő nagyon ügyesen meg is tett. Amikor végre fény derült a titokra, akkor kellemesen csalódtam. Kellőképpen részletesen el lett magyarázva minden, de nem léptük át a határt, és nem lett unalmas, vagy éppen túlontúl tudományos az információáradat. Pont olyan volt, ami egy ilyen könyvbe beleillik. Engem ezzel fogott meg a könyv, az érdekes és számomra új megközelítéssel, valamint az élettel teli karaktereivel.

A szereplőkről:

Határozottan örültem neki, amikor konstatáltam, hogy a főszereplőlány, Katy olvas. Sőt, rengeteget olvas, és blogol. Ez egy olyan piros pont volt, amit nagyjából semmivel sem tudott volna elveszteni. Ráadásul emellett még értelmes és kitartó is volt, és bár nem kis galibát okozott a puszta jelenlétével, de megpróbált tenni ellene.

Dee-t már az elején megkedveltem, mikor Katy-vel összebarátkoztak. Aranyos, és tényleg szerethető karakter, aki igyekszik mások mellett a saját boldogságát is szem előtt tartani, ami igenis fontos. Nagyon tetszett a könyvben a két lány között kialakult barátság, mert volt igazi mélysége.

Na meg ott van még Daemon. Most komolyan, ez a pasi engem is megőrjítene. Csodálkoztam, hogy bár Katy nem egyszer akarta felképelni, végül sosem tette meg. Mondjuk ha én lennék az adott szituációban lehet, hogy én se lépnék a tettek mezejére, de ki tudja. Máskor meg olyan volt, hogy csak hű, meg ha. 

Meg így olvasva határozottan tetszettek Daemon és Katy szócsatáit, jót nevettem rajtuk. Úgyhogy alig várom már a folytatást.

Sötét haja köré glóriát rajzolt a napfény, arcán koboldmosoly ült. Abban a pillanatban egy tündérhercegnőre emlékeztetett. Vagy egy betépett Csingilingre, ha azt vesszük, mennyire pörgött.

Daemon számára az érkezésem volt a vég kezdete. Az apokalipszis. Kat-mageddon.

Mindenképpen beszélnünk kell, ha a tudtára akarom adni, hogy soha többé nem kívánok vele beszélni.

– Nem hiszem el, hogy megetted az összes jégkrémet, Daemon!
(...)
– Nem ettem meg mindet!
– Ó, persze, saját magát zabálta fel! – sikította Dee olyan hangosan, hogy a tetőgerendák is beleremegtek. – Vagy a kanál volt? Jaj, tudom már! A doboz!
– Ami azt illeti, szerintem a hűtőszekrény – felelte Daemon szárazon.

– Dee, szerintem azért bámul, mert terveket készít arra, hogyan öljön meg, és hova rejtse a hullámat.

– Azt hiszem, nem is akart megcsókolni – böktem ki végül.
– Micsoda? Megbotlott, és ráesett a szádra? Ilyesmi gyakran megtörténik, persze.